Padova – Verona -Firenze
Egy március 15-i hosszú hétvégére Ibolyával és Gyuszival Olaszországba utaztunk. A végső cél Itália reneszánsz gyöngyszeme, Firenze volt. Akkor még nem sejtettük, hogy ez a kirándulás meghatározó lesz, innentől kezdve képletesen szólva minden út Itáliába vezetett.
Első állomásunk Padova volt, körbejártuk a belvárost, az egyetem épületét közelebbről is megnéztük. Az ódon falak még őrzik az itt végzett diákok eredeti családi címereit. Báthory István az unokaöccsét taníttatta itt.
Vicces jelenet tanúi lettünk, mert épp akkor ünnepeltek valamit a végzős diákok. Az utcán pezsgővel, majd liszttel öntötték nyakon egymást, közben skandálták az ilyenkor szokásos mondókákat.
Továbbálltunk, mert várt bennünket a világ legrégebbi botanikus kertje. Tavasz lévén már nagyon sok virág kibontotta szirmait odakint, de ami az üvegházakban volt, az valami csoda. Kaktusztól az orchideákig megszámlálhatatlan faj díszlik itt.
Egy nagyon öreg pálmafa alatt Goethe is megpihent.
Az én kedvencem egy különös fenyő lett, a neve Araucaria araucana (Chilei fenyő). Ez nem is igazi fenyő, mert nem tűlevelű, hanem mintha apró húsos kaktuszokból lenne összefűzve, csak a formája olyan, mint egy sudár tűlevelűé. Eddig ilyet még soha nem láttam, de később Toszkánában sokszor találkoztam vele és minden alkalommal ujjongva fedeztem fel. Egyébként Ibolya és Gyuszi kertészmérnök diplomával még egy kicsit bennfentesként is élvezték a látogatást.
Késő délután megérkeztünk Veronába. Nekem ez a város a szűk utcácskáival nagy kedvencem lett. Az óváros a kétezer éves aréna robusztus falaival elképesztő látványt nyújt.
Anno 30 ezer ember befogadására volt alkalmas. Ma a biztonságra hivatkozva fele ennyi fér el benne.
Az ókori csoda mellett, rögtön balra megpillanthatjuk a belváros csillogó, nyüzsgő, exkluzív üzletekkel tűzdelt negyedét.
A via Giuseppe Mazzini a város kedvelt bevásárló utcája, fényes gránitkövekkel Júlia házához vezet minket .
„Tenyérnyi hely sincsen szabadon”, mert aki itt járt, mind otthagyta a jelet, az üzenetet a szerelmének.
Amúgy Júlia mellei is elég jól ki vannak fényesítve!
Két kis tér nyílik még innen, a Piazza delle Erbe, amely a piacnak ad otthont és a Piazza Signori, amely a kulturális ünnepségeknek. Mindkettőt festett, díszes épületek veszik körül.
A legszebb az egészben, hogy olyan minden, mintha az idő vasfoga jól megrágta volna, az erkélyek korlátjain már nincs egy ép darab, szinte csupa rozsda, néha a frissen vakolt házfalak is rusztikusra vannak dörzsölve. Ettől érezhetjük olyan igazinak. Viszont belül a lakások nagyon szépek, a légy elcsúszik a márványpadlón!
A kötelező látnivalók közül a Castelvecchio (Öreg vár), a Basilica of San Zeno és a Verona Catedral és a Santa Anastasia fért bele a látogatásba.
…nézd a fát, honnan nő ki?
A reneszánsz bölcsőjétől, sokan valami sokkoló szépséget várnak. Csalódnak. Nem festői, nem pompás- csipkés- barokkos, hanem szerény és mértéktartó, mégis szép. Az épületek alapanyaga többnyire egy vörös- és sárgásbarna kő, mely Toszkána földjére jellemző. Firenze szépsége a tiszta formákban rejlik, éppen ezért lassabban hat, de annál mélyebben bennünk marad.
Barátainktól, akik minden évben egyszer eljönnek ide, hasznos parkolási tippeket kaptunk. Helyet találni a belvárosban teljesen reménytelen próbálkozás és csak a nagy parkolóházak nyújtanak rá esélyt, súlyos Eurókért cserébe. Hűen követtük hát az utasítást és felkerestük a panorámás, ingyenes parkolási lehetőséget a város tetején, a Piazzale Michelangelo-n. A látvány magárért beszél!
Szállásunk a Hotel 7 Santi-ban volt.(Viale dei Mille 11.) A felújított épület a mellette lévő templomról kapta a nevét, régebben bizonyára hozzá tartozott, lehet, hogy iskola volt, vagy apácazárda, mára nagyon modern hostel lett. Nem messze tőle van egy stadion, vele szemben nagy autóparkoló. A 10-es busz pár méterre áll meg a szállótól. Szobánk ablakából a jellegzetes háztetők fölött halványan kirajzolódott a firenzei dóm kupolája.
Este vacsorázni mentünk. Találtunk egy jó kis olasz éttermet a környéken, nem voltak túl sokan, de egyszerre elkezdtek megtelni az asztalok. A televízió épp meccset közvetített, kivétel nélkül, mindenki rátapadt a képernyőre, gondoltuk is, hogy az olaszok milyen nagy foci-őrültek! Aztán vége lett a meccsnek és akkor jött a feketeleves! Beözönlöttek a Fiorentina-szurkolók és akik eddig a stadionban ordibáltak, most itt folytatták. Mit mondjak? Jól megtaláltuk a „jó kis olasz éttermet”! Hozzáteszem, a vacsi nagyon finom volt. Amúgy, meg épp végeztünk vele, hát hazaindultunk. Azonban még nem volt vége megpróbáltatásainknak, mert az utcánkat is lezárták a meccs idejére. Igazolni kellett, hogy ott lakunk, úgy engedtek tovább. Gondolom, általában nagy balhékkal szokott járni egy-egy ilyen meccs, mert különben mire ez a felhajtás? Szóval, ebbe is belekóstoltunk.
Reggel elindultunk a város felfedezésére. A legszebb ékköve a városnak a Cattedrale di Santa Maria del Fiore , a firenzei dóm. Az épület monumentális, Itália 3. és a keresztény világ 4. legnagyobb temploma, 169 m hosszú és 104 m széles. Ahogy egy kis utcából kiérünk a térre, a szemünk alig tudja befogadni ezt a hatalmas építményt. Hát még a fényképezőgép! Nincs akkora tér, hogy az egészet lássa egyben. Szinte elszédül az ember, ahogy felnéz rá, csodálatos!
Az olasz városok vetélkedtek a “világ legnagyobb templomának” megépítéséért.
A keresztelőkápolna, a Battistero különálló épület. Nem tudni pontosan, mikor épült, kb. az V. és a XI. század között. Akkoriban nem léphetett be az isten házába az, aki még nem volt megkeresztelve. Ezt a ceremóniát viszont évente csak egyszer művelték a keresztelőkápolnában.
A kápolna belül nagyon díszes, talán még szebb, mint maga a dóm. Falain a bibliai történetek elevenednek meg.
A katedrálist 1299-ben kezdték el építeni, összesen hat mester váltotta egymást több, mint 130 éven keresztül, végül gigászi kupoláját, mely hatalmas méretei miatt egyedülálló és egyben ékköve az építménynek, 1436-ban fantasztikus mérnöki munkával Brunelleschi építhette fel.
A keresztelőkápolna bronzkapuinak domborművére szintén pályázatot írtak ki, azt pedig riválisa, Ghiberti nyerte meg és készítette el .
Elgondolkodom néha azon, hogy a mai cyber világban, ahol ugyanúgy pályázatokat írnak ki mindenre s ha meg is nyeri valaki, mert olyan ügyesen tud bindzsiszkedni, vajon akad-e köztük olyan mesterember, aki kiemelkedő szakmai tudásával képes lenne hasonló csodálatos épületeket alkotni és az utókornak örökül hagyni?
Nehéz innen elmenni, ki tudja, mikor láthatjuk újra?
Elsétáltunk a Piazza della Signoria-ra, a Palazzo Vecchio-hoz, majd az Uffizihez s az Arno partján a híres Ponte Vecchio-ig.
Ez a város legöregebb hídja, a 2. világháború idején az egyetlen, amit nem robbantottak fel a németek.
Aranyművesek települtek rá, sűrűn beépítették műhelyeikkel, a mai napig itt dolgoznak és árulják a temérdek aranyékszert.
Legméltóbb helyén, a híd közepén áll Benvenuto Cellini (1500-1571) mellszobra, aki a reneszánsz kor leghíresebb aranyművese volt. Az európai uralkodók előszeretettel rendeltek tőle különböző ékszereket, dísztárgyakat. I. Ferencnek készítette azt a sótartót, mely a mester egyetlen mai napig fennmaradt munkája, értéke felbecsülhetetlen, kb. 50 millió Euro. 2003-ban elrabolták (ez volt minden idők legnagyobb értékű műkincslopása Ausztriában). Ma újra a bécsi Kunsthistorisches Museum-ban őrzik. A kalandos történetet itt olvashatod!
Firenze főterén áll a hatalmas bronzból kiöntött Perzeusz szobor, melyet már idősebb korában készített, versenyezve Michelangelo Dávid-jával.
Az 1950-es években készítette a mester munkássága legnagyobb és legértékesebb darabját, mely a Loggia del Lanzi árkádjai alatt látható. 9 évbe telt, mire megalkotta és saját elbeszélése szerint oly nehéz feladat volt, hogy majdnem belehalt.
Ez a veszedelmes erkölcsű művész nem érte be annyival, hogy többek közt csinál egy pazar sótartót színaranyból egy király asztalára, majd bronzba önt egy Perszeuszt Firenze főterének közepére. Ő ezt meg is írta. Cellini az első művészönéletrajz szerzője, korának példa nélküli krónikása. Kalandos élete volt, már 23 éves korában halálra ítélték, de megszökött. Később összetűzésbe került egy másik ötvössel és megölte. Előzetesben ennyi elég is. Rácuppantam a könyvre.
Firenze, a reneszánsz bölcsője, mely oly sok művészt adott a világnak, egyben a gazdasági élet központja volt. A Ponte Vecchio aranyműhelyei, pénzváltói, melyek a modern bankházak elődei voltak, kiadták a nemzetközi fizetőeszközzé vált liliomos pénzérmét. (Mintha az Európai Unió is ilyen babérokra törne! Mindig így van ez, a történelem ismétli önmagát! Viszont Firenze fénykora bizony 200 évig is eltartott… Hála a Medici család tagjainak!)
reneszánsz
képzőművészet tárháza.
A híd végénél továbbsétáltunk a Palazzo Pitti -hez. Bizonyára sokaknál ez a pont a városnéző séta utolsó állomása, mert a palota előtt megfáradt turisták vert hada pihent (vagy inkább hömbölgött) a macskakövön, a márciusi napsütésben.
Néhányan, de tényleg csak nagyon kevesen vették a fáradtságot, hogy a múzeumban megcsodálják a reneszánsz képzőművészet remekeit. Ilyenkor mindig sajnálom egy kicsit, hogy az ember állóképessége nem végtelen, de talán majd legközelebb jobban sáfárkodunk az energiánkkal.
Bezzeg a kristálycsilláros sonkabolt nagy érdeklődésre számíthatott!
A legjobb hely a város tetején ismét a Michelangelo tér. Ide a 12-es és 13-as buszok járnak a Piazza Santa Maria Novella-ról. Mivel jó magasan van, csodás kilátás nyílik az egész környékre, a reneszánsz bölcsőjére. A téren rengeteg ajándéktárgyat árulnak.
Nézelődtünk egy kicsit, bejártuk a környéket. Szép, napsütéses idő volt, annyira jól éreztük magunkat, hogy észre sem vettük az idő múlását. Rengeteg fotót kattintottunk innen fentről, mert végre a hatalmas, vörös kupolás dóm teljes pompájában belefért a fényképezőgép látószögébe!
Hangulatos, teraszos kávézóból csodálhattuk az egész várost. És csodáltuk napestig! Dupla élvezet volt, mert Toszkána fővárosa esti fényben még sokkal-sokkal szebb!
Megismertük és befogadtuk szépségét, mely a formák nemes egyszerűségében rejlik.
Lassan, mint ahogy egy finom, halk zene, Firenze bekúszott a bőrünk alá. Ott már biztos voltam benne, hogy nem ez volt az utolsó látogatásunk Itáliában…
Arrivederci, Florence!