Régóta terveztük, hogy Montenegró tengerpartján töltünk pár napot a nyárból. A terv elkészült, Hugi és Sándor is csatlakozott hozzánk (még nem sejtették, milyen kalandos utazás vár rájuk)! Augusztus végén elindultunk Bosznián át, Jajce, Szarajevó és Mosztár érintésével a Crna Gora (Fekete Hegyek) országába. Szerencsésen átkeltünk a határon Barcsnál (ez 2-3 héttel később már komoly akadályokba ütközött volna a bevándorlók miatt)! Végső célunk az Adriai tenger legvarázslatosabb öble, a Kotori-öböl.
Boka-Kotorska
Jajce kis város, egy tojás alakú hegy lábánál. (Jajce: magyarul tojás, ennek még később hasznát vettem a kotori piacon, amikor sok mutogatás után eszembe jutott, amit a városról olvastam.) Központjában egy csodás vízeséssel, mely 30 méter magasból zúdul alá.
Nem kell sokat túrázni, könnyen megközelíthető, a város szívében lévő parkban van. Lesétáltunk a folyóhoz, ahol a zuhatag úgy porlasztja szét a vizet, hogy egy pillanat alatt eláztatott bennünket. Vicces volt, de jól esett a 30 fokos melegben.
Szarajevó felé igyekeztünk, de kis hiba csúszott a számításba, ugyanis a navigációra hallgattunk, ami gazdaságosra volt programozva, tehát a legrövidebb úton bevitt bennünket az erdőbe.
Eleinte még közönséges betonút volt, aztán kezdett szakadozni az aszfalt, később el is fogyott. Egy darabig azt gondoltuk, ez nem a legjobb út, de majdcsak jobb lesz! (Olvastam több utazótól, hogy errefelé elég rossz az úthálózat, autópályáról ne is álmodjunk) Szóval, türelem!Egy óra zötykölődés után gyanússá vált a dolog, nemhogy jobb, de egyre rosszabb lett.
Murvás, poros, keskeny úton, birkanyájak között evickéltünk. Sehol egy autó, szóval rájöttünk, hogy elhibáztuk, de visszafordulni már kár lett volna. “Andrea” lelkesen navigált egyre beljebb és beljebb. Úgy 15 km-t tettünk meg kb. egy óra alatt. Lehet, hogy gyalog többre mentünk volna! Csodaszép helyeken jártunk, átvágtunk egy magas hegyen, de sajnos a kilátásban nem volt kedvünk gyönyörködni, mert minden idegszálunkkal az útra koncentráltunk.
Hatan, két autóval, fenn a hegyen, mindjárt sötétedik, katasztrófa! És mi délutánra városnézést terveztünk Szarajevóban! Szerencsére jött egy helyi autós, aki megerősítette, hogy jó irányba megyünk, majd ő elvezetett minket a főútig.
Miután “kicsit” elvesztegettük az időt, késő délután értünk Szarajevóba. Szállásunk az óvárostól nem messze, a Bijela Tabija Apartmanban volt a domboldalon.
Elég magasra kellett felkaptatni, de ez nem meglepő, mert a város szinte teljes egészében a hegyen terül el. Innen fentről az egész várost be lehetett látni, gyönyörű volt!
A Sebilj kút: a fiatalok gyülekezőhelye.
Esti sétára indultunk a Bascarsija negyedbe. Mecsetek, bazárok, kiülős kávézók, jellegzetes éttermek sorakoznak a szűk sikátorokban.
Mivel szeretjük a hasunkat kihagyhatatlan program volt egy gasztronómiai túra keretében felfedezni a szerb konyha remekeit. Nagyon finom leveseik vannak, minden étkezéshez hozzátartozik egy gazdag zöldséges-húsos ragu, a csorba. A főételek közül a csevapcsicsa (darált marha-, birka- vagy bárányhúsból készült fűszeres rudacskák parázson sütve) viszi a pálmát. Kötelező megkóstolni! Aztán még egy jó pohár hideg Szarajevszko sör és teljes az élvezet!
Cevabdzinica-nak hívják az éttermet, ahol jó csevapot, Buregdzinica, ahol nagyon finom bureket (sajtos vagy húsos parázson sütött rétest) lehet enni. Néhol keleties zsámolyokon vagy szőnyegeken ülhetnek a vendégek.
Beültünk egy kávézóba és kipróbáltunk egy igazi török kávét, ahogy ők készítik. A fiúk nagy élvezettel kortyolták a rézkancsóban felszolgált illatos feketét.
Az útikönyvek szerint Szarajevó az egyetlen hely a világon, ahol néhány száz méteren belül négyféle vallás (katolikus, ortodox, muzulmán és zsidó) temploma megtalálható. Ezt csak megerősíteni tudjuk, az óvárosban minden utcában találtunk, nem is egyet. Az egyik étteremben épp emiatt egy “kis probléma” merült fel, a pincér nem volt hajlandó egy egész üveg bort kihozni, mert a mecset túl közel volt hozzánk. Azt mondta: pohárban lehet, flaskában nem!
Miután láttuk, hogy mindegyik étterem közelében fellelhető legalább egy templom, megelégedtünk a pohárral.
A bazársor kellő vonzerővel hatott ránk. Csodás festett kerámiákat vásároltunk.
Az esti fényekben csodaszép kilátás nyílt a nagyvárosra szállásunk ablakából.
Másnap reggel még egy rövid séta során megállapítottuk, hogy ez a város a háború okozta rengeteg szenvedés után végre él és virágzik, az emberek kedvesek és ráérősek.
Itt áll még a híd, mely a Habsburg trónörökös elleni merénylet színhelye volt. Régen Latin hídnak hívták, mivel a török negyedet (a beglukot) kötötte össze a latinlukkal.
Majd Gavrilo Princip névre hallgatott, a szerb terroristának állítva emléket s ma újra visszakapta régi nevét.
A múltat sok helyen őrzik még a falakon a golyózápor nyomai és ami talán a legtöbb van itt, a temetők.
Muzulmán sírkertek, ahol a fejfák kereszt helyett csak oszlopok és keresztény temetők egyaránt. Megrázó emlékek.
Következő állomásunk Mosztár volt. Gyönyörű tájakon, folyóvölgyeken, szorosokon keresztül vezetett az út. Néhány helyen a sziklák annyira kilógtak az útra, hogy az előttünk haladó kamionnak többször át kellett térnie a szemközti sávba, nehogy a tetejét lesarabolja!
Két órányi kalandos utazás után érkeztünk a Neretva két partján elterülő kis városba, melyet a híres Öreg híd, a Stari most köt össze. Történelmi jelentősége volt és van, két népcsoport békés egymás mellet élését szolgálja. A 450 éves hidat 1993-ban a horvát katonák éppen ezért tették a földdel egyenlővé. 2004-ben magyar mérnökök és katonák segítségével újra felépült s a világörökség része lett.
Mosztár bájos kis város, két vallás él a folyó két partján látszólag békében, de külön hivatalaik és iskoláik vannak. A probléma csak ott kezdődik, amikor egy bosnyák fiú horvát lányt akar feleségül venni, ettől kezdve a sztori hasonlít a “Rómeó és Júlia” történetéhez!
Nyugaton horvátok, keleten muszlimok
A város fő attrakciója a hídugrás. Egy fiú fent ül a híd korlátján, egy meg tartja a kalapot és ha már elég jól adakoztak a turisták (nem tudjuk, mennyi az összeg), akkor ugrik. A híd 21 méter magas, a Neretva itt kb. 20 méter mély és borzalmasan hideg még nyáron is!
Itt készülődik…
Nem sikerült elcsípni az ugrást, csak azt láttuk, hogy csuromvizesen sétál újra felfelé, szóval leugrott. Vagy mégsem?!
Néhány fiatal a folyó parton felállított magas stégről ugrált a jeges vízbe. Talán ők lesznek az utánpótlás!
Régi, fényesre koptatott köveken sétáltunk át a keleti oldalra, a Kujundziluk bazársorra. Rézművesek, ötvösök árulják a szebbnél szebb ékszereket, kereskedők hada a gyönyörű kelméket, kézzel festett kerámia ajándéktárgyakat.
A távolban karcsú minaretek, 36 fok árnyékban, Mosztár a Hercegovina-i tartomány fővárosa, a legmelegebb és a legbájosabb város Boszniában. Pár óra kevés volt felfedezni, ide visszavágyik az ember!
A híd tövében van egy hangulatos vendéglő, nagyon kedves pincérekkel, akik igazán mindent elkövetnek azért, hogy a vendég elégedett legyen.
Nagyinak extra szafttal hozták a húst, miután felsoroltatta velük az összes lehetőséget, majd egyiket sem találta elég szaftosnak. De végül mindenkinek sikerült kedvére tenni. A csevap itt is remek volt!
A Kotori öböl
Mosztártól búcsút vettünk, mert még 3-4 óra hegyen-völgyön autózás várt ránk, este lett, mire Kotorba értünk. Szállásunk Scaljariban volt, itt is felfele kellett kapaszkodni a hegyen. Kicsit gyanússá vált, hogy ez a “hegyre fel” állandósulni fog, valójában bárhol választhattunk volna szállást, mindenhol csak felfelé vezetett az út a tenger szintjétől, de a kilátás páratlan volt.
Az egész öböl elénk tárult madártávlatból. A hatalmas hegyek szétváltak, hogy a tenger közéjük folyhasson. A természet megint csodálatosat alkotott!
Ezen az éjszakán a teraszon aludtam, meleg volt és gyönyörű csillagfényes égbolt, lent pedig az öböl vizén tükröződtek a város fényei. Reggel ínycsiklandozó feketekávé illatára ébredtünk, ugyanis a család kávépörköléssel foglalkozott. Ahogy elindult az üzem, a szellőzőből áradt kifelé a finom, erős montenegrói kávé illata.
Másnap Kotor óvárosát látogattuk meg, mely szintén a világörökség része.
1979-ben földrengés rongálta meg a város több épületét, többek közt a Szent Trifun székesegyház egy részét, mely ma is Kotor jelképe.
A Szent Lukács templom a legrégebbi bizánci román stílusú épület 1195-ből.
A háromszög alakú óvárost az ősi, 2000 éves falak 4,5 km hosszan övezik.
Északi kapujából indul a középkori várfal felfelé, a 260 méter magasan lévő Szent János erődhöz, melynek megmászása nem kis feladat, de a pazar kilátás minden turistát csábít. Mi sem voltunk kivételek! Orsival ketten felmásztunk 1500 lépcsőfokon, fantasztikus kihívás volt. A hazautazás előtti napot választottuk, mondván, ha véletlenül megrokkanunk, akkor már úgyis mindegy, nem sokat veszítünk! Nyáron érdemes reggel indulni, mivel délelőtt 10-11 óráig még a hegy mögött van a nap.
Piros színnel jelölték a fokozottan veszélyes utakat, de már a sárga is kemény feladat volt!
Első ránézésre lehetetlen vállalkozásnak tűnik, (és még ráadásul 3 Eurót is kérnek a kapunál) de a vállalkozó szellemű turisták nekivágnak…
Minden tisztelet a nyugdíjas korosztálynak, (akik szinte többen voltak, mint a fiatalok) elképesztő kitartással meneteltek felfelé.
Velünk együtt indult el egy idősebb pár, akik hamarabb felértek, mint mi. Jött még egy fiatal pár is, a férj hátán hatalmas hátizsák, amibe beleültette 2 éves kisfiát és karján a 6 éves kislányával törtetett felfele! A kislány néha leugrott, szökdelt párat a lépcsőn, aztán visszakéredzkedett.
Kemény munka mindenkinek, mi 1 óra alatt értünk fel az erődhöz. De a látvány kárpótolt minden fáradtságért! Onnan nézni szerte szét, nem mindennapi látvány! Az öbölben horgonyzó hatalmas tengerjárók csupán makettek lettek. Szóval, így vagy úgy, mindenkinek felejthetetlen élmény volt!
A kicsi, mediterrán óváros, szűk utcákkal, közökkel Itáliát idézi, a sok régi templommal igazi ékszerdoboz.
A reneszánsz és barokk stílus itt is érezhető, mivel a város 300 évig velencei fennhatóság alatt állt.
Sokszor körbejártuk, nem kell térkép, nem lehet eltévedni, mert mindig ugyanoda jutunk vissza és mindig felfedezünk valami szépet.
Kotor városához szervesen hozzátartoznak a cicák, még macskamúzeum is van! Minden ház előtt, minden ablakban és minden hűtőmágnesen ott vannak.
Az óváros mellett ott van a piac, ahol meglelhető a híres njegus-i szélben szárított sonka, a finom sajtok, na és a mézédes szőlők és dinnyék.
És természetesen a kikötő, mely annak idején a Monarchia haditengerészeti központja volt, ahova most naponta menetrend szerint befutnak a hatalmas 10-14 emeletes tengerjáró hajók. Ilyenkor 2-3000 turista özönlik be az óvárosba, vagy busszal kirándulnak a város mellett 1700 méter magasan lévő Lovcen Nemzeti Parkba, ahol a kis hegyi faluban, Njegusi-ban remek sonkát és házi pálinkát vásárolhatnak.
A Lovcen hegyre 18 km hosszú szerpentin vezet fel, (a távolság légvonalban mindössze 2 km) 27 hajtűkanyarral, melyet mi is bevállaltunk. Korán kell indulni, amikor a buszok még nem jönnek, mert aztán később többnyire csak tolatgatva lehet megoldani a szűk szerpentinen való osztozkodást.
Van itt egy drótkötélpálya is, két gerinc között 500 méter hosszan lehet siklani egy hevederen lógva. Csekély 10 Euróért hátborzongató élményt nyújt! Aki tériszonnyal küzd, kerülje!
Sok szép kilátópont van, ahol érdemes fényképezni.
Itt Orsinak is remegett a lába!
Végső szállásunk Dobrota településen a Dobrisa Apartman volt, melynek teraszáról szintén páratlan kilátás kínálkozott, de nem kis áldozatok árán, mert előbb jött a fekete leves! Megint felfele kellet menni, nem is keveset! Az apartmanhoz (a harmadik szintre) az utcáról 60 lépcső vezetett fel, melynek utolsó fordulójánál még korlát sem volt! Ejnye-ejnye! Ezt nem közölték a foglalási oldalon! Mivel családunk tagjai többnyire nem alpinisták, egyáltalán nem örültünk ennek az apró részletnek. A 36 fokos kánikulában nehéz kardio-edzésnek bizonyult az apartman megközelítése. Nem is beszélve arról, hogy a környék sajátossága miatt a tengerparttól a kertkapuig még szintén keményen emelkedik az út! Szóval, igazán “aktív” pihenésnek néztünk elébe! Ezért aztán egy napig fontolgattuk, hogy keressünk-e másik szállást, vagy, ha már felcipeltük az összes csomagot, maradjunk a fenekünkön. Az utóbbit választottuk és igyekeztük napi 1-2 alkalomra leredukálni a lépcsőjárást. Kicsit úgy éreztük magunkat, mint a toronyba zárt királylány.
Kárpótlásul ezt láthattuk a teraszról…
Bevallom, engem teljesen lenyűgözött!
Vigasztalásképpen esténként sokáig csodáltuk a teraszról a tenger vizén tükröződő fényeket, hallgattuk a kis templomtorony harangjának zendülését. Ahogy az öblöt körbezárják a hegyek, a hangokat visszaverik, felerősítik.
Ennek ékes példája volt egy éjszakai “incidens”! Az történt ugyanis, hogy egyik hajnalban 4 órakor erőteljes férfihangra ébredtünk. Gazdája nyilván többet ivott a kelleténél, mert mindenfélét énekelt, jól felverte az utcát, de ez még nem is lett volna olyan borzasztó, előfordul az ilyesmi. Ami ezután történt, míg élek, nem fogom elfelejteni: géppuska sorozatlövés hasított az éjszakába, de olyan közelről és olyan hangosan, hogy mind a hatan összefutottunk. Ropogott, csattogott, süvöltött, – a hegyek megtették a magukét – csakúgy zengett minden a hajnali csendben. Mi ez? Háború van? Kis időre elhallgatott, majd újabb sorozatot indított. Hát, mit mondjak? Nekem benne volt a zabszem a …! Villámgyorsan visszabújtunk az ágyba, de elaludni már nem tudtunk. Éles fegyver volt! Nem fogom elfelejteni azt a hangot!
Reggel hamar leszaladtam a házinénihez, megkérdeztem tőle, vajon mi volt ez? Csodálkozva nézett rám, mondván, ő nem hallott semmit. Majd a fia nevetve hozzátette: Ah, this is holiday! This is Slavik Night!
Ahaaa, szóval Szlávok Éjszakája…! Gondolom, a turisták nem örülnek annyira az ilyesminek! Vajon milyen gyakran van Slavik Night? Vagy elég egy borgőzös éjszaka és már előkerül a háborúból megmaradt géppuska…? De azt hiszem, csak én érzem ezt ilyen tragikusnak, merthogy ők a boldogságtól lövöldöznek ám! De akkor is, ez éles fegyver volt! Igen, ez is Montenegró! Ők így ünnepelnek. (Az ott töltött 5 nap alatt még egyszer volt szerencsénk részt venni egy kisebb “ünneplésben”.)
A hátralévő napokat fürdéssel töltöttük. Az öbölben a víz sósabb, hőmérséklete több fokkal melegebb (28 fok), mint a nyílt tengeré. Itt még Hugika is elcsábult és megmártózott!
Másnap ellátogattunk a Budva mellet lévő híres Jaz strandra. Valóban igaz, itt legalább 5 fokkal hűvösebb és tisztább a víz.
A kő viszont tűzforró…
Ez a környék leglátogatottabb strandja, napágyakkal, (8 Euro/nap) ernyőkkel, éttermekkel.
Budva óvárosa is nagyon szép, hasonlóan Kotorhoz, szintén vastag várfalakkal körülbástyázva, ahonnan egy kis kapun át lehet kijutni a városi strandra.
Nagyon érdekes, ahogy a szűk utcákon sorakozó templomok, kávézók, kis ajándékboltok világából egyszer csak a fal mögül elénk tárul a nyílt tenger.
A Kotori-öbölben a nyár hosszú és forró, olyan, mintha egy üvegházban lennénk, a páratartalom nagyon magas.
A szél nem fúj, hiszen a hegyek körülveszik, lezárják, óvják mindenféle erőteljes behatástól. A felhősebb napokon még párásabb, szinte semmit sem lehet látni a ködfüggönyben. Nyáron szinte elviselhetetlen a hőség, a nyílt tengerpart ilyenkor felüdülés.
Utolsó napunkon hajókiránduláson vettünk részt. A hajó Kotorból indult Perastba, közben kikötött a Szirti Madonna szigeten, ahol körbejárhattunk egy kicsit.
Csodaszép, aprócska sziget, melyet mesterségesen hoztak létre, éppen csak egy templom fér el rajta. A legenda szerint egy XVI. századi földrengés után a perasti Szent Miklós templom oltárképe rejtélyes módon itt akadt fenn egy szirten. Egy halász észrevette, visszavitte a helyére, de aztán még egyszer elcsavargott(?) az oltárkép, történetesen ugyanoda, ekkor már bizonyosak voltak benne, hogy itt kell felépíteni a templomot.
Mellette a Szent György sziget, amely nem látogatható, rajta egy kolostor és a helyiek középkori temetője. Szemben Perast, a kis halászfalu, fénykorában nagyon híres tengerészváros volt.
Itt találkoztunk egy magyar származású utcazenésszel, aki extra nekünk magyar slágereket énekelt. 6 éve él itt a feleségével, szobát adnak ki, az asszony azzal foglalatoskodik, ő meg (hogy hasznát is vegyék, de túlzásba se vigye) inkább zenél.
Pompás barokk stílusú épületek árulkodnak a régi szép időkről. Azt olvastam, hogy Perast az egyetlen város Montenegróban, ahol a helyi törvények szerint külföldi állampolgárok nem vásárolhatnak ingatlanokat!
Perast
Kotor város kapuján egy Tito-tól idézett felirat áll: “Ami a másoké, azt nem akarjuk, de a miénket nem adjuk!” Vigyáznak rá, jól teszik!
A kirándulás a végéhez közeledett, még egy szép hajóút várt ránk vissza a kotori kikötőig.
Kissé elfáradt a társaság…
Méltán mondják, hogy Kotor a kelet Velencéje, hiszen az egész öböl – Kotorral, Perasttal, a kis szigetekkel – úgy, ahogy van, egy varázslat! Azon gondolkoztam, vajon mi az, amitől mégis más? Miben van a varázsa?
Talán csak egy különbség van: ők nem akarnak minden turistát elcsábítani, megkopasztani, nem hivalkodnak a legszebb strandjaikkal, éttermeikkel, nemzeti kincseikkel. Nincs nagy hírverés, nem kell a propaganda! Aki egyszer meglátta, ezzel a varázslattal térhet haza!
…ügyes kis jószág!
.jpg)
.jpg)
